Cait története

 

Az evészavar minden érintett számára bonyolult dolog. Egy bölcs ember egyszer azt mondta: "Kívülről nézve nem értheted meg. Ha benne vagy, nem tudod elmagyarázni." Soha nem találtam ennél igazabb idézetet az evészavarral kapcsolatban; annak egyszerűen nincs értelme. 

Az evészavar a világon számos nő és férfi számára valóság. Én még soha senkinek nem meséltem el a történetemet, még csak nem is gondoltam végig azt az időszakot mióta kijöttem belőle, úgyhogy íme az első kísérletem, amit a múltam legborzalmasabb éveinek felidézésére teszek.

Először 15 éves koromban diagnosztizáltak nálam evészavart. Semmit nem idéznék fel életemnek ebből a 6 hónapjából. Az idő nagy részében kezelés alatt álltam és sikeresen felépültem. Mikor elhagytam az intézményt úgy gondoltam minden rendben lesz, de nem tévedhettem volna nagyobbat. A következő nyáron visszaestem. A szüleim addig a pontig egyáltalán nem voltak képben, azonban amikor elmondtam nekik lényegében azt állították, hogy megőrültem. Addig, amíg nem szembesültem az ítéletükkel soha nem éreztem azt, hogy amit teszek az rossz. Az egyetlen dolog amire akkor gondoltam az az, hogy soha többé nem tehetem ezt. Ezt gondoltam, de nem így cselekedtem. Az anorexiáról bulímiára váltottam, mert azt sokkal kevésbé volt gyanús számukra. Ők azt hitték minden rendben van, de ugyan mit tudtak ők? Nem is hittek nekem amikor elmondtam, hogy segítségre van szükségem.

Tudtam, hogy nem folytathatom tovább ezen az úton, ezért elértem, hogy jobban legyek. Nem tudom hogy történt, nem is tudom elmagyarázni, hogy mit tettem, de végül is abbahagytam. Tudtam, hogy nem folytathatom tovább ezen az úton, és őszintén, nagyon utáltam az önhánytatást. Attól az időszaktól kezdve bele-beleestem anorexiás epizódokba egészen addig, amíg 18 éves lettem, és akkor az egész összeomlott. Úgy döntöttem nem megyek főiskolára, mivel titokban megint anorexiával küzdöttem, de nem beszéltem róla senkinek. Apám nagyon szomorú volt, mert megrendelte a jegyeket és minden mást is. Azóta is neheztel rám, amiért aznap 1000 dollár értékű repülőjegyet, szállodafoglalást és a főiskolára kifizetett előleget hagytam a semmibe veszni. Azt hiszem, amit aznap este valóban kívánt volna magának az inkább 1000 dollár lett volna és nem a lánya. A következő időszakban, amikor ismét meg kellett harcolnom az anorexiával nem tudtam, hogy az életemért teszem. Erre a visszaesésre az összes többinél jóval élénkebben emlékszem, mivel tényleg annak szenteltem magam, hogy kibogozzam ezt az egészet újra, de közben sok fontos dolgot elveszettem.  

Február 21 - erre a napra életem összes többi napjánál jobban emlékszem. Nem világos, hogy mi volt az, ami átlökött a peremen, de arra tippelek, hogy valami, amit apám mondott. Valami olyasmi, hogy elpazarolod az életedet, ha felnősz egy kudarc leszel, nem lesz semmid. Akármilyen keménynek hangzik ez a két gondolat és akármennyire nehéz elhinni, hogy egy apa ilyeneket mondhat, mégis pontosan ezek voltak apám hozzám intézett szavai. Minden, amire arról a napról eszembe jut az az, hogy már megint itt tartunk. Úgy éreztem magam, mintha aznap leugrottam volna egy szikláról, ami alatt egy ezer mérföld mély szakadék tátong.

Már átéltem ezt az érzést korábban is, mintha szabad lennék, és tudtam, hogy mi következik csak ez alkalommal nem féltem. Újra elkezdtem éheztetni magam, és amikor a szüleim rákérdeztek, hogy mit csinálok azt válaszoltam, hogy "Éheztetem magam. Ha nem tudom kontrollálni az életemet, legalább a kinézetemet kontrollálom." Nem értették, és úgy éreztem, nem is törődnek vele, úgyhogy engem sem érdekelt. Folyamatosan mértem a súlyomat, a végén négy napon keresztül nem keltem fel az ágyból. Emlékszem, egy hét alatt 12 fontot fogytam és nagyon örültem neki. Elkezdtem hetente terápiára járni, ami igazán csodálatos volt. 30 percen keresztül beszélgethettem valakivel, aki megértett és aki nem ítélt el a betegségem miatt.

Ennek a visszaesésnek az első két és fél hónapjában nem is lehettem volna boldogabb. A nászutas időszakot éltem, és egyáltalán nem akartam, hogy véget érjen. Őrült gyorsasággal fogytam és soha nem éreztem nagyobb kontrollt az életem felett. De a terapeutának igaza volt, a nászutas periódusnak vége szakadt, és az volt az a pont, amikor az életem pokollá vált. Napokig nem ettem vagy nem keltem ki az ágyból. Olyan mély depresszióba süllyedtem, amiből nem találtam kiutat. Elmentem orvoshoz a terápiához szükséges fizikai kivizsgálásra, és ő komplikációt fedezett fel - az elektrolit szintem túl alacsony volt; antidepresszánst is felírt. Visszautasítottam a gyógyszer bevételét, a gyógyszeres doboz azóta is a szekrényen áll emlékeztetőül. Azt a napot követően nagyon féltem. Állandóan a halálra gondoltam, de megrémültem attól, hogy máris statisztika legyen belőlem, ugyanakkor jobban lenni sem akartam.

Májusban a hallban álltam munkába menet előtt, amikor egyszerűen összeestem. Nem ájultam el, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam menni. Az apám vitt be a kórházba, ahol a nővérek mind azt kérdezgették, hogy miért csináltam ezt magammal. Ezután azt mondtam apámnak, hogy ha még egyszer valaha megpróbál kórházba vinni, akkor meghalok. Néhány héttel később elértem a mélypontot.

Júniusban elköltöztem a családomtól Arizónába, és új életet kezdtem. Minden, ami ahhoz kellett, hogy végre elkezdődjön a felépülésem az volt, hogy kikerüljek a szüleim házából. Nehéz volt újra elkezdeni enni, hajtottam magam, hogy csináljam. Minden egyes nap elmondtam magamnak, hogy csak pár falatot kell ennem, és minden nap csak egy falattal többet. Egy hónapon belül gyarapodtam pár fonttal és meg tudtam enni közel normál adag ételeket. A felépülés könnyűvé vált számomra azáltal, hogy nem kellett aggódnom más emberek véleménye miatt, és hogy szó szerint semmilyen kötelezően végzendő dolgom nem volt.

2009 augusztusára felépülésemet teljesnek nyilvánítottam és boldogan kijelenthetem, hogy azóta soha nem küzdöttem többetanorexiával. Néha még most is azt gondolom, hogy gyönyörű szeretnék lenni és hogy nem érek semmit, de tisztában vagyok azzal, hogy ez nem igaz.

Emlékszem, hónapokig csak bámultam magamat a tükörben és sírtam a látvány miatt és egy napon belül is többször mértem magam. Mikor arra gondolok, hogy hogy éreztem magam akkor, sírni szeretnék, mert annyira borzalmas volt. Felépülni az evészavarból messze a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett az életemben, de tudom, hogy lehetséges, mert megcsináltam és még mindig itt vagyok.

Egy dolog volt, ami segített abban, hogy ezt végigcsináljam, ez pedig az, hogy tisztában voltam vele, ha nem leszek jobban, nem leszek képes azt csinálni, amit imádok, repülni.

Az apámmal szemben még mindig nem állok ki magamért, de már nem is tesz olyan durva megjegyzéseket. Ha mégis mond valamit arra gondolok magamban: "Nincs igazad. Tettem valamit az életemben. Megszereztem a kereskedelmi, az egymotoros és a többmotoros pilóta jogosítványt. Képes vagyok leszállni batár repülőgépekkel. Te nem tudsz ilyet csinálni." Talán nincs főiskolai végzettségem és nem vagyok olyan okos, mint a többiek a családban, de csinálhatom, amit igazán szeretek, és ez nekem elég.

Azt hiszem arra vagyok a legbüszkébb magammal kapcsolatban, hogy felépültem az evészavarból. A pilóta jogosítványok megszerzése is nagy dolog volt számomra, de arról tudtam, hogy meg tudom csinálni. Az evészavar - arról azt hittem, lehetetlen belőle felépülni. Bizonyos szempontból úgy érzem magam, mint aki kicselezte a halált, és emiatt elképesztően büszke vagyok magamra.

 


Forrás: Eating Disorders Anonymous 



Megosztás


Kapcsolódó bejegyzések





A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.