Megadni magamat a reménynek


Meleg és ragyogó áprilisi reggel volt, és úgy tűnt egész New York életre kelt a hosszú tél után visszatérő meleggel.

Én azonban még mindig úgy éreztem, megfagyok.

Aznap reggel a jól ismert kellemetlen gyomortáji érzéssel ébredtem, az ablakhoz mentem, és rágyújtottam egy cigire. A napfény ragyogásában azon kaptam magam, hogy a Murray Hill utcáit bámulom. Szemeim az alattam feltáruló jelenetre tapadtak, és képzeletben elemezni kezdtem az előttem zajló történéseket. Emberek százai nyüzsögtek a járdákon alattam. Mivel csak néhány emelettel voltam felettük, láthattam az arcukat. Szinte le tudtam olvasni a szájmozgásukat. Csodálattal figyeltem, ahogy mozogtak, mintha áttáncoltak volna ezen a vasárnap reggelen. Mindannyian annyira...ÉLŐNEK tűntek.

Néztem, ahogy babakocsit tolnak, ahogy belemerülnek egy-egy beszélgetésbe és nevetnek. Néztem, ahogy párok egymás kezét fogják, és játékos pillantásokat váltanak egymással. Néztem, ahogy a gyerekek megpróbálnak előreszaladni, aggódó szüleik pedig igyekeznek utolérni őket. Láthatólag még a családokat kísérő kutyák is elmerültek a reggeli sürgés-forgás izgalmában. Volt ebben egyfajta közösségi érzés, mintha egy világ egyesült volna a napfény és az öröm hatására. Ők ott mind élték és belélegezték az élettel teliséget, amely körülvette őket - én pedig néztem. Megnéztem, megvizsgáltam, darabjaira szedtem minden egyes mozdulatukat. Próbáltam olvasni a gondolataikban - történeteket alkotni. Kívülről vizsgálódtam. Elképesztően lenyűgöző élmény volt, ugyanakkor szívfacsaró is. Mindazok az emberek, akik az alattam létező világban élnek számomra idegen fajhoz tartozóvá váltak - mintegy földönkívüliekké. Totálisan zavarba ejtő volt. Kívülről úgy néztem ki, mintha egy lennék közülük - de nyilvánvalóan semmit sem tudtam arról, milyen lehet olyannak lenni, mint ők. Többé nem, legalábbis.

Muszáj volt ott ülnöm, kibámulva az ablakon, órákon keresztül... megszámlálhatatlan történetet alkottam meg a fejemben az üveg másik oldalán létező világról... egy világról, amelyet kétségbeesetten meg akartam érteni.

Azon a cigarettafüst ködébe burkolózott és a szörnyű másnaposság halvány előjeleivel kísért reggelen értettem meg, hogy meg fogok halni.

Visszatekintve nehéz elhinni, hogy akkor ez valódi rádöbbenés volt. Éveken keresztül éheztettem magam, a bevitt kalória mennyiségét kisebbre csökkentettem, mint ami egy kisgyermek életben tartásához elegendő. A napjaimon gépként rohantam keresztül, színészi alakítást nyújtva az engem körülvevő világnak. Az estéimet teljes egészében annak szenteltem, hogy megpróbáljam létrehozni az elszakadás varázslatosan harmonikus állapotát - fenntartva a szerhasználat és az evészavar diktálta viselkedések érzékeny egyensúlyát. Majdnem tökéletesre fejlesztettem a módszert - eleget inni ahhoz, hogy körülvegyen a köd, de nem annyit, hogy a kalóriák tönkretegyék az egész napi kemény munkát. Számtalan alkalommal tűnődtem el azon, hogy mi történne, ha összeesnék, amikor a kora hajnali órákban a fémrúdba kapaszkodva utazom hazafelé a metrón. De még akkor is sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogy mit szólnának hozzá a körülöttem lévő emberek, mint azzal, hogy mit jelentene ez az én esélyeimre a folytatást illetően. Mert valójában nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán akarom-e folytatni...

Öt év telt el azóta. Azt a menetet a hullámvasúton meghagyom máskorra, és egyszerűen csak ennyit mondok:

Öt év alatt a világ nem sokat változott - én viszont igen - és ebben semmi csoda nincsen.

Ha mostanában visszagondolok arra az ablakban ülő lányra, alig tudom elhinni, hogy ő bennem élt. Lenézek a karomon lévő hegekre, halványan emlékezve csak arra, hogy én voltam az, aki miatt odakerültek. Manapság azok között sétálok, akiket korábban idegennek láttam. Életben vagyok ebben a világban... és felnézve mélyen együtt érzek azzal az ijedt és elveszett kislánnyal az ablakban. Néha azt kívánom, bárcsak visszarepülhetnék az időben, belenézhetnék a szemébe és elmondhatnám neki, hogy nem kell, hogy a története így érjen véget. Néha sikítani szeretnék és megrázni... könyörögni neki, hogy fejezze be... kényszeríteni, hogy lássa azt a szépséget, amit én látok. De nem tudok. És ez a tény nagyon nagy jelentőséggel bír, hiszen ez hajt engem előre. Ez a tény állandóan emlékeztet arra, hogy az utazásom egyetlen pillanata sem vész kárba, a fájdalom és zűrzavar minden egyes részletének célja van.

Sohasem leszek képes visszamenni, de minden bizonnyal képes vagyok továbbmenni, azzal az erővel, bölcsességgel és kegyelemmel, amely elvezetett ide, ahol most vagyok... és kinyújtani a kezem mások felé.

Áldásként kaptam egy hihetetlen második esélyt, és manapság minden egyes lélegzetvételt arra használok, hogy megüzenjem, van remény. Van remény és gyógyulás és nevetés és öröm... és valahol kint ránk vár, hogy megadjuk nekik magunkat. Bizony... megadjuk.  



Forrás: National Eating Disorders Association



Megosztás


Kapcsolódó bejegyzések





A cookie-k segítenek szolgáltatásaink biztosításában. Szolgáltatásaink használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.